Krisztus sírbatétele Daniele Crespi

Híven a bibliai szöveghez, éjszaka történik Krisztus sírba helyezése. A felhők közül kibúvó hold csak villanásnyi időre világítja meg a szereplőket, a természeti történés és a szent cselekmény kozmikus egységben forr össze. A fények és árnyak hullámzó, kiemelő-elrejtő váltakozása folyamatosan tovább tereli tekintetünket, a fejek alkotta ellipszisből, a holttest ívéből és a kőkoporsó rézsútos beállításából erős mozgási energia szabadul fel. Két szereplőt, a Máriát támogató asszonyt és az arcát kezébe temető János apostolt alig látjuk, a homályban épp csak sejthető jelenlétük. A fény-árnyék hatás, a naturalista szembesítés és a kompozíciós dinamika Jézus testének ábrázolásában tetőzik. Feje félrecsuklik, keze ölébe hullik, az éles fényben tisztán kirajzolódó anatómiai részletek elégikus gyásszal a szenvedésben kihunyt életre emlékeztetnek. Ha közvetlen közelről figyeljük meg a képfelületet, az ecsetvonások párhuzamosan futó barázdáit látjuk, olyan festői mikroszerkezetet, amely az összhatás lényegi alkotóelemévé válik. A Passio-téma komor alaphangulathoz illik a kenetes edényt tartó férfi – Nikodémusz vagy Arimathiai József – markáns profilja is. Lombardiában Daniele Crespi szakított elsőként a manierizmussal, és hajtotta végre a barokkba átvezető fordulatot. Az új irány összhangban van a Federico Borromeo kardinális, milánói érsek De pictura sacra című, 1624-ben megjelent értekezésében foglalt követelménnyel: az ájtatosságra nevelő, tartalom-központú egyházi művészettel.
Tátrai Vilmos©