Mocsaras táj vízparti házzal Jan Wildens

Pieter Bruegel után ismét egy zseninek kellett színre lépnie ahhoz, hogy újabb fordulat álljon be a flamand tájképfestészetben. Ezt a zsenit Rubensek hívják. Jan Wildens, aki a Mocsaras tájat 1629-ben festette, egyenesen az ő munkatársai közé tartozott. Az egyszerűsödés a későmanierizmushoz képest még akkor is szembeötlő, ha az nem olyan radikális, mint a közel kortárs hollandoknál, Jan van Goyennél vagy Salomon van Ruysdaelnál. A vízben tükröződő rozoga kunyhó, amelynek ajtajában gyermek várja létrán fölkapaszkodó anyját, a kisfiú, aki a mezei munkából hazatérő asszonynak és gyermekének büszkén mutatja a frissen kifogott halat, a földművessel és a vidéki élet más motívumaival együtt a tájképművészet egyik kimeríthetetlen ihletőjének, a bukolikus költészetnek a hatásáról tanúskodnak. Ez azonban önmagában még nem teremtené meg pátosznak és természetességnek, eszményítésnek és valósághűségnek azt az egységét, ami a kép kitüntetett jellemzője. Az immár nem cirkalmazón, hanem sommásan megfestett lombok, az alacsony horizont, a magas ég, a korhadó fahíd, az előtér vízinövényei és a táj valamennyi többi részlete igazi fénnyel, igazi élettel telített szerves egységet alkotnak. Ebben a lendületesen megfestett, egyetlen tekintettel átölelhető tájban kitapintható, meggyőző hitelességgel vannak jelen a természetnek azok az éltető erői, amelyeket Jan Brueghel vagy Abraham Govaerts budapesti képein még rafinált ízléssel előállított, de mégiscsak mesterséges kozmetikumok helyettesítettek.
© Tátrai Vilmos