Krisztus siratása Jacopo Cestaro

Ahogyan a 17. századi nápolyi festészet vezéralakja a caravaggista naturalizmust önállóan értelmező Ribera, úgy a 18. századé az érett barokk mestere, a hatalmas színpadi apparátusokat bravúrosan mozgató Solimena volt. Az ő tanítványai közé tartozott az a Jacopo Cestaro is, akiről nagy valószínűséggel feltételezhetjük, hogy ezt a Siratás-jelenetet festette. Az ábrázolás őszinte pátosszal, drámai erővel telített. Az eget viharfelhők takarják el – Jézus kereszthalálakor „a hatodik órától a kilencedik óráig sötétség borult az egész földre” (Máté 28, 45) – Krisztus testét, Mária köpenyét, Magdolna karját mégis transzcendens fény árasztja el. A megvilágított és sötét részletek olyan ellenállhatatlan erővel váltják egymást, mint egy vihartól felkorbácsolt tenger hullámai. A monumentális kompozíció egészét robbanékony dinamika hatja át. Maga a cselekmény nem is szerepel a négy evangélium egyikében sem, a passió-történetnek mégis egyik leggyakrabban ábrázolt, a keresztről való levétel és a sírbatétel közé eső epizódja. Népszerűségét nem elsősorban apokríf írások magyarázzák, hanem azok a kifejezési lehetőségek, amelyeket a képzőművészetek művelői fedeztek fel benne. Sok és sokféle ikonográfiai változata született meg az évszázadok során. Cestaro verziója a Pietà-k kibővített változataként is leírható, amelyben Mária és a halott Krisztus alakja mellékszereplővé teszi a többi alakot, így Magdolnán kívül a gyermekangyalokat is, akik a passió eszközeivel jelennek meg a kép terében.

©Tátrai Vilmos