A gázló Jan Siberechts

Amikor Jan Siberechts festői működését megkezdte, a flamand barokk és a holland realista tájképművészet számtalan alkotása csábíthatta követésre. A 17. század közepét már a stílusváltozatok olyan bősége jellemezte, hogy a szabad mintaképválasztás, sőt a személyes hangvétel keresése még egy kismester számára is magától értetődően adódott. Siberechtsnek ahhoz sem volt szüksége egy újító bátorságára, hogy két, már virágzó műfajt, a tájképet és az életképet egyesítse műveiben. Antwerpenből kíváncsian figyelte holland kortársait és nem röstellt bensőséges, köznapias szemléletet, hangzatosságtól mentes józan ábrázolásmódot tanulni tőlük. A gázlón való átkelés képeinek egyik leggyakoribb témája, ezt jelenítette meg 1672-ben szignált művén is. Ember- és állatalakot egyaránt kemény plaszticitással modellált, és hideg fényben fürdetett meg. A fűzfa és a nyírfa ágai, levelei szeszélyes mintát rajzolnak az égre. Ez az egyetlen mozgalmas elem a képen, mert a távolodó hegyek látványa ugyanazt a nyugalmat árasztja, mint az előtérbeli jelenet. A néző tekintetét és a lovon ülő korsós lányét egyaránt a lábát fürdető pásztorlány masszív alakja vonja magára. Csend és béke honol a tájon, hisz végső soron Siberechts Gázlója is a pásztori lét tisztasága, romlatlan egyszerűsége előtt hódol. Így lesz ez egészen a barbizoni iskoláig és nem egyszer azon is túl: a mindenkori városlakó természet utáni nosztalgiája újból és újból a tájkép felélesztőjének, kiapadhatatlan tápláló forrásának bizonyul.
© Tátrai Vilmos