A háromkirályok imádása Gaspare Diziani

A festmény, párdarabjával, egy éjszakai jelenetként megfestett Pásztorok imádásával (ltsz. 617) együtt, 1755 körül bizonyosan műgyűjtői megrendelésre és nem templomi oltárképnek készült. Az előadásmód mesterkéletlensége, rokokó játékossága és népmesei humora jelentős részben ennek a nem egyházi, templomhoz nem kötődő rendeltetésnek köszönhető. A téma ábrázolása lényegesen ünnepélyesebb Diziani nagyobb méretű, jóval korábban, 1718 körül festett, és szintén a Szépművészeti Múzeumban őrzött képén (ltsz. 78.13.) A reprezentatív megbízás kötelezettségeitől mentesen, a festő kedve szerint választotta meg a szereplőket, lazította a kompozíciós kötelékeket, alakította a cselekményt. Mária háta mögött előre hajolva figyel József, kíváncsisága nem engedi, hogy méltósága megőrzésével törődjék. A még álló két király alig győzi kivárni, hogy rájuk kerüljön a sor. A legidősebb napkeleti bölcs nagypapás megilletődöttséggel térdepel a gyermek előtt, aki rá sem hederítve az arannyal teli dobozra, hódolójának tar fejét simogatja. A turbános szerecsen apródja elunta az álldogálást, palásttartó szolgálatát csak immel-ámmal végzi. A baloldalt heverő ökör a tőle telhető érdeklődéssel figyeli az egzotikus vendégeket. A kép centrális kompozíciót alkalmazó párdarabját, a csak a Jézusból áradó fénnyel megvilágított Szent Éjszaka játszódó Pásztorok imádását sokkal kevésbé jellemzi ez a karikírozó elbeszélésmód. Diziani ott inkább a köznapi ember egyszerű, feltétel nélküli hitét magasztalja.
ⒸTátrai Vilmos