Kleopátra Antonio Carneo

A Kleopátra téma reneszánsz-kori ábrázolására a Régi Képtár gyűjteményében a firenzei Domenico Puligo festménye nyújt példát (ltsz. 71.23) . A főleg a velencei fennhatóság alatt álló Friuli tartományban működő Carneo Kleopátrája a téma barokk, ám Puligóéhoz képest jóval kevésbé szentimentális tartalmú feldolgozása. Ahogyan a reneszánszban, úgy a barokkban is, túl néhány általános stílusjegyen, rengeteg a variáció, a felfogásbeli különbözőség. Antonio Carneót nyers, rusztikus, személyes hangvétel, szabad szellemiség, a klasszicizálás minden módjával szembeni idegenkedés jellemzi. Inkább érdekeset, meglepőt, különöset, mint szépet és eszményítettet akart festeni. Az ő világítóan fehér testű Kleopátrája minden kecsesség nélküli robusztus figura, széles vállal, illedelmességnek fittyet hányó ülő pózzal. A drabális testhez képest kicsiny a turbánnal fedett fej, szinte kislányosan szép és kedves az arc. A feszesen fejre simuló, középen feltűnően elválasztott haj néhány fürtje a vállhoz érve összekócolódik, repdesően könnyűvé válik. A hősnő, akinek arcán nem látjuk szenvedés nyomát, mintha néma dialógust folytatna a kígyóval, ami önkéntelenül is a Bűnbeesés Éváját és kígyóját juttatja eszünkbe. A képen a fehér lepel tisztán csak egy ruhadarab szerepét tölti be, de a világos barna drapéria úgy lebeg, mintha önálló életre kelt volna. A háttér súlyos, sötét pillére a hófehér test kontrasztja, a jobboldalt látható felhős ég pedig a külvilág felé tágítja a jelenetet magába foglaló teret.

©Tátrai Vilmos