Assisi Szent Ferenc stigmatizációja A San Crispino Mestere

Miközben Assisi Szent Ferenc 1224 szeptemberében, az Alverna hegyén imádkozott, látomásában egy Szeráf tűnt fel, és saját testén megjelent Krisztus öt szent sebe, azaz a stigmák. Ez a csodás esemény Ferenc Krisztus utánzására való törekvésének a csúcspontját jelentette, és hozzájárult ahhoz, hogy széles körben „alter Christus”-ként, „másik Krisztusként” tiszteljék őt. A stigmatizáció csodája a ferences rend identitásának központi elemévé vált, és a képzőművészetben is gyakran ábrázolták. A legnagyobb hatású kompozíciót e témában Giotto és munkatársai festették 1290–1296 körül az assisi San Francesco bazilika felső templomában, a szent életét ábrázoló híres freskóciklus részeként. Ez a falkép vált a fő mintaképévé számos későbbi ábrázolásnak, közöttük ennek a Budapesten őrzött leválasztott freskónak is.

Ferencet két, erdővel borított sziklaorom előtt látjuk, amint drámai gesztussal magasba emelt karokkal fogadja a stigmákat, mintegy teljesen megnyitva magát az isteni erő és szeretet előtt. Mögötte egy félig nyitott ajtajú kis kápolna áll. Egy mély sziklahasadék túloldalán, melyet csupán egy keskeny palló hidal át, egy másik kápolna előtt Ferenc társa ül és olvas – fizikailag jelen van ugyan, de lelkileg távol marad a szent látomásától. A kompozíció felső részén a Szeráf szakálltalan, szőke ifjú alakjában jelenik meg, s glóriájában nincs keresztmotívum.

A falkép az assisi Santa Maria del Vescovado – más néven Santa Maria Maggiore vagy San Biagio – önostorozó laikus testvérület káptalanterméből származik, és egykor a terem hosszú, keleti falának közepét elfoglaló, több mint öt méter széles, freskódíszes fülke központi jelenetét alkotta. A fülke kifestéséből további négy falkép maradt fenn: a Szent Balázst felfedezik a vadászok a barlangban-jelenet, melyet szintén a Szépművészeti Múzeum őriz (ltsz. 1300), valamint három kisebb darab az assisi Pinacoteca Comunale gyűjteményében: Áldó Krisztus, Szent Balázs és Szent Onofriusz egy donátorral. Az Áldó Krisztus eredetileg a fülke boltívének záradékában helyezkedett el, térben a Stigmatizáció-jelenet fölött, így Ferenc tekintete eredetileg nemcsak a Szeráfra, hanem Krisztus képére is irányult. A Szent Onofriusz donátorral témájú képen térdeplő donátor azzal a Nof(rió)val azonosítható, akinek a nevét a budapesti jelenet sérült felirata őrzi, s emiatt ő tekinthető a 1330 (?) körül készült falképek megrendelőjének. A freskókat egykor befogadó falfülke a mai napig fennmaradt egy hotelszobába befoglalva (ma Assisi, Via Sant’Agnese 11).

A Szent Ferenc stigmatizációját ábrázoló jelenet a káptalanterem díszítésének fókuszpontját képezte. Az önostorozó testvérület tagjai számára – akik szoros kapcsolatban álltak a ferences renddel – ez a kép mély jelentéssel bírt. Önsanyargató rítusaik során a testvérek érzelmileg és lelkileg is azonosultak Krisztus és Ferenc stigmáival. Ferenc sebei az imitatio Christi, azaz a Krisztus-követés eszményét testesítették meg, amelyre a testvérület tagjai bűnbánattal, testi vezekléssel és a világi élettől való elfordulással törekedtek.

A falképegyüttes ismeretlen alkotója, akit a San Crispino Mestere szükségnéven említenek a művészettörténészek, Giotto helyi követője volt és feltehetően a Maestro Espressionista di Santa Chiara szükségnéven ismert, Palmerino di Guidóval azonosítható festő műhelyében is dolgozott.

Az Assisi Szent Ferenc stigmatizációja-jelenetet a Szent Balázs felfedezését ábrázoló darabbal együtt 1895-ben választotta le az eredeti helyéről Domenico Brizi assisi restaurátor, amikor a káptalanterem már magánkézben, egy bizonyos Antonio Marfori zenész-zongoraművész örököseinek a tulajdonában volt. A leválasztás azután történt, hogy Pulszky Károly, az Országos Képtár igazgatója egy assisi fényképész és műkereskedő, Paolo Lunghi közvetítésével megvásárolta a freskókat a Szépművészeti Múzeum leendő gyűjteménye számára.

© Sallay Dóra 2025