A pásztorok imádása Ridolfo Ghirlandaio

Míg az apa, Domenico Ghirlandaio a firenzei kora-reneszánsz egyik vezető mestere volt ( lásd a Szent Istvánt ábrázoló oltártáblát, ltsz. 4914), ugyanez az érett reneszánsz korában a fiúról, Ridolfóról nem mondható el. Firenzében az élvonalat ekkor Fra Bartolomeo és még inkább Andrea del Sarto képviselte, akik a leonardói és raffaellói újdonságokat igen eredeti módon olvasztották saját stílusukba. Ghirlandaio csak addig ment el a megújulásban, hogy a quattrocentóhoz képest lágyan, sommázóan mintázta alakjait, de nem érzett késztetést arra, hogy a mellérendelő komponálást a képelemek organikus egységbe szervezésével váltsa fel. A konzervatív ízlés határai között azonban többnyire, így jelen festmény esetében is, rendkívül megnyerő összhatást ért el. A kép egyik legszebb részlete a nyakában bárányt tartó pásztor alakja. A nyájáról gondoskodó „Jó pásztor” azonosítása Jézussal, a bárány, mint Krisztus megváltó művének, áldozatának jelképe az ókeresztény szimbolika évszázadokon át továbbélő öröksége. Antik reminiszcenciákat ébreszt, és példa nélküli a Pásztorok imádása ikonográfiájában a Jézusra mutató ifjú figurája. Jelenléte valószínűleg azzal függ össze, hogy Vergilius IV. eklogáját, a bukolikus, vagyis pásztori költészetnek ezt a remekét, amely az aranykor közeli eljövetelét hirdeti, a középkorban Krisztusra vonatkozó próféciaként értelmezték. A napsütötte táj háttere előtt félkörben elhelyezkedő csoport két oldalán egy-egy pestis ellen védő szent, Rókus és Sebestyén tűnik fel.

Tátrai Vilmos©