A milánói San Marco templom a San Marcellino híd felől Giovanni Migliara

Pályájának első állomásán Sienában, Marco dal Pino Beccafuminak volt tanítványa, a negyvenes években már ott találjuk Perino del Vaga és Daniele da Volterra mellett a római Angyalvárban. Fokozatosan a manierizmus legszélsőségesebben elvonatkoztató, stilizáló irányzatának vált képviselőjévé, különösen miután Nápolyba települve (1557) a spanyol miszticizmus hatása alá került. Ezt a képét is az alkirályság dél-itáliai központjában festette, minden bizonnyal 1573 után. Ez az évszám olvasható ugyanis Federico Zuccarinak azon a Krisztus ostorozását ábrázoló freskóján a római Oratorio del Gonfalonéban, amely nyilvánvalóan befolyásolta Pinót kompozíciója kialakításában. A bíborpalástot viselő, jogart tartó, töviskoronás Krisztus – János evangéliuma szerint így űztek gúnyt a „zsidók királyából” – és a két pribék szinte a levegőben úszva, különös, kígyózó mozgással közelednek felénk. Előttük a tér meredeken előrebillen, és úgy érezzük, ennek a következménye, hogy az előtérbeli alakok – a Krisztusra halált kiáltó tömeg- összezsúfolódnak, egymáshoz préselődnek. A csoportból csak négyen válnak ki, akik patetikus gesztusokkal kommentálják az eseményt: a vörös-kék-bordó öltözetű liktor, a sárgába átváltó bordó színű sapkát viselő szakállas főpap, a nyakát tekerve Krisztusra visszanéző római katona és a keresztet tartó félmeztelen hóhér, aki nem csekély erőfeszítés árán tekint ki a képből. Jézus mögött a homályból három fantomarc merül fel, Pontormo lidérces vízióit juttatva eszünkbe.

©Tátrai Vilmos