Mária mennybevitele Jacopo Ligozzi

A manierista formuláktól elszakadni kívánó firenzei mesterek, köztük a veronai származású, de Firenzében letelepedett Ligozzi is, az érett reneszánsz nemzedékéhez fordultak vissza mintákért. Ligozzi képén is újra érvényesül a cinquecento első egy-két évtizedének számos jellegzetessége: az arányok természetesek, a testtartásokban, a mozdulatokban nincs semmi szélsőség, a kompozíció elemei gondosan össze vannak hangolva. Ezek a stílusjegyek azonban másodlagosan, a még élő, ható, akadémikus későmanierizmussal egy időben kerültek felhasználásra. Nem elsősorban a képtér domborműhatást eredményezően csekély mélysége, az adott témában elvárható tájképi környezet hiánya tűnik fel (Ligozzi művészete évekig a botanika és a zoológia szolgálatában állt), hanem a szerkezeti séma merevsége, a modellálás sterilitása, és a hangulat, a kifejezés sivár, barátságtalan tónusa. Mária az őt övező angyalokkal és kerubokkal együtt ikonszerű végérvényességgel, a frontalitás és a szimmetria szigorának bevált jelképiségével foglalja el a képmező nagyobbik részét, a jóval keskenyebb sávba szoruló apostolok pedig nem egy csoda izgatott, elragadtatott, patetikusan gesztikuláló tanúi, hanem imádkozó, hitükről illemtudóan tanúságot tevő, szentéletű férfiak. Ez itt az ég és ez itt a föld: a jelenet dogmatikus tartalma teljes egyértelműséggel jelenik meg a festményen. A 17. század elején készült kép a tridenti zsinat nyomán terjedő, de egy percig sem egyeduralkodó festői aszkézis vegytiszta megnyilvánulása.

©Tátrai Vilmos