Kleopátra halála Domenico Puligo

Kleopátra gyakori szereplője volt azoknak a Híres férfiak és asszonyok képsorozatoknak, amelyek a quattrocentóban váltak igazán divatossá. A műfaj 16. századi továbbélésének a barokkban is kedvelt formája a félalakos típus, amely lehetőséget adott a hősök és hősnők elmélyültebb lélektani jellemzésére, emberközeli bemutatására. Puligo képe ennek a típusnak egy korai példája. Kleopátra az ókor más híres öngyilkos asszonyaihoz csak annyiban „méltó”, hogy inkább választotta az önkéntes halált, mintsem az ellenség kezére jusson. Lucretiával, Porciával, Sophonisbával, a tiszta erkölcs e mintaképeivel ellentétben azonban, ő volt a regina meretrix, a királyi kéjnő, ahogyan Boccaccio nevezi De claris mulieribus című könyvében, a hasonló témájú képzőművészeti alkotások egyik legnépszerűbb irodalmi forrásában. Kleopatra alakja tehát elsősorban az omnia vincit amor közhelybölcsességének, a szerelem mindenhatóságának és csapdáinak illusztrálására volt alkalmas. Puligo nem minden hatásvadászat nélkül vetíti elénk szépség és halál találkozásának pillanatát. A kislányosan kerek arcú Kleopátra ég felé fordítja szemét, érzéki ajka utolsó sóhajra nyílik, tunikája lecsúszik kebléről, gömbölyded karja, keze már erőtlenül tartja a testébe maró kígyót. A végtelenül puha formák, a túlfinomított sfumato, a megédesített színek és a negédes kifejezés arról vallanak, hogy Andrea del Sarto tanítványa némi egyoldalúsággal alakította tovább mestere művészetének sokkal differenciáltabb eszközeit.

©Tátrai Vilmos