Táj halászokkal Abraham Govaerts

Abraham Govaerts tájképfestői munkássága ugyanúgy, mint mesteréé, Bársony – Brueghelé a késő-manierizmus és a barokk békés egymás mellett élésének korszakára esik. Govaertsnak még csak az Édenkert-téma ürügye sem kellett ahhoz, hogy egy minden elemében valóságosnak tűnő tájból színpadias effektusokban gazdag, retorikus fikciót alkosson. Pompás festményén a halászok csupa mindennapos dolgot cselekszenek. Hálót vízbe vetnek, csónakból kirakódnak, lovat szekérből kifognak, zsákmánnyal teli kosarat cipelnek, hevenyészett sátor mellett főznek, tüzet élesztenek. A százados fák övezte erdei út, a tengeröböl vitorlásokkal és távoli várossal szintén hihető részletei egy létező tájnak. A manierista értelemben vett szép kép létrehozásához azonban a látvány puszta megörökítése és mesteri kompozícióba rendezése még nem elég. A szükséges többletet a már Jan Brueghelnél megismert eszközök szolgáltatják, és még valami, ami Govaerts stílusát megkülönbözteti mesteréétől: ez pedig a művileg előállított izgalom, drámaiság, ami a staffázsfigurák erőltetett megmozgatásában, a lombok kócosságában, a vegetáció vad bujaságában, a torlódó viharfelhőkben, a közülük előtörő fényekben és a velük feleselő mély árnyékokban ölt formát. A pátosz a kortárs barokkból szűrődik át Govaerts művészetébe, amely ezenközben őrzi a flamand tájkép első mestereinek tradícióját: barna az előtér, zöld a középtér és kék a háttér, mint többek közt Herri met de Blesnek a Régi Képtárban őrzött panorámatáján.
© Tátrai Vilmos