Táj folyóval Jacob Philipp Hackert

A porosz klasszicista tájképfestő 1776-ban Rómában szignált képét tanulságos úgy néznünk, hogy melléje képzeljük Claude Lorrain több mint egy évszázaddal korábban festett, szintén a Régi Képtárban őrzött (ltsz. 708) festményét. Annál is inkább, mivel Hackert az ideális táj hagyományának folytatójaként a lotaringiai festőben követésre leginkább érdemes elődjét tisztelte. Festménye itáliai élmények alapján megkomponált képzeletbeli táj, amelyben a kerek templom a klasszikus ókor előtti hódolat, a kecskenyáj a fa alatt pihenő pásztorokkal a bukolikus eszmény megjelenítője. Az előtér magaslata, a középtér templommal koronázott meredek partszakasza és a széles folyó a híddal hármas tagolású szerkezetet alkot. A részletek aprólékos kidolgozottsága a festménynek hímzésre emlékeztető jelleget kölcsönöz. Ha a két képből kinagyítunk egy-egy előtérbeli részletet, megfigyelhetjük Claude Lorrain-nek a barbizoni festőkig előremutató modernségét, a színek fényértéke iránti érzékenységét, ahogy azt is, hogy a filiszteri szemléletű német mester munkájából épp a fény és a légkör érzékeltetésének képessége, az egységben látásnak és láttatásnak csakis a legnagyobbakra jellemző adománya hiányzik. A staffázsnak, vagyis a figurális résznek is eltérő a jelentése a két művön. A 17. század közepe táján festett képen a pásztor-motívumban ember és természet elemi együvé tartozása fejeződik ki, míg Hackert szerelmespárja és zenélői „a nép egyszerű gyermekei”, akikre a festő vállveregető elérzékenyüléssel tekint.
©Tátrai Vilmos