Páris ítélete Cornelis Cornelisz. van Haarlem

Az azonos téma különösen szembetűnővé teszi, hogy a későmanierizmus melegházi növényeinek mennyire más fajtáját hozta létre Cornelis van Haarlem, mint utrechti kortársa, Wtewael. A figurák relief-szerűen sorakoznak a csekély mélységű, tájképi elemeket alig tartalmazó képtérben. Jobboldalt a három ülő nőalak talán a Venus kíséretéhez tartozó három Gráciával azonos, bár a kecses szépség vonzerejét nehéz felfedezni bennük. Baloldalt a nézőnek hátat fordító Minervát látjuk, amint a középső csoporttól elkülönülve, antik szoborpózban öltözködik; így kap kifejezést a bölcsesség istennőjének sértett csalódottsága. A Paris ülőhelyéül szolgáló kövön a CH monogramot az 1628-as évszám kíséri. Az ekkor már uralkodó barokk közegben Cornelis van Haarlem zavartan és a fáradtság jeleit mutatva válaszolt az újdonságokra. Törekedett megszabadulni a pályája elején még egyeduralkodó manierizmus bűvészkedő és díszítő hóbortjaitól, de megtisztulni is csak művi úton, javíthatatlan manieristaként volt képes, nem pedig a valósághoz fordulva inspirációért. Egyszerűsített tehát, de teoretikus kiszámítottsággal és nem festői ösztönére hagyatkozva. Szereplői testét szegényesen tagolta, mozgásukat gépiessé stilizálta, egy-egy figurát az egyiptomi alakábrázolásra emlékeztetően, a legnagyobb felület törvényét követve formált meg. Furcsa módon, az arcok valóságközelibbek, mint várnánk: tipológiájukat az eszményítő, klasszikus repertoár helyett a fiziognómiának egy holland földön gyakori karaktere határozza meg.
© Tátrai Vilmos