Mózes vizet fakaszt a sziklából Antonio De Bellis (tulajdonítva)

A jelenet a Kivonulás könyvének egy részletét illusztrálja (17, 5-6): Izrael népe a pusztában vándorlás során Refidimbe ért, ahol nem volt ivóvíz. A szomjazók Mózesnek támadtak, akinek segélykérő fohászára az Úr ezt válaszolta: “Haladj a nép előtt, vedd magadhoz Izrael véneit, fogd kezedbe a botodat, amellyel a Nílusra rácsaptál és menj. Én odaállok eléd a sziklára a Hórebnél. Üss rá a sziklára, víz folyik majd belőle, hogy igyék a nép.” Mózes így is tett, Izrael véneinek jelenlétében.” De Bellis kompozícióján jól megfigyelhető az az út, amelyen az 1640-es években a nápolyi festők egy része az addig uralkodó caravaggista naturalizmustól a klasszicizáló eszményítés felé haladt. Jellemző már az a mértéktartás is, amely a tömegjelenet résztvevőinek számát alig néhányra redukálja. A tömeg háborgása, a szomjazók szenvedése, Mózes félelme csak igen visszafogottan jelenik meg a képen. A baloldalt az előtérbe állított szereplők közelnézeti kiemelését a másik oldalon Mózes és Áron méltóságteljes tartása, köpenyük ékes redőzése ellensúlyozza. A vizet ivók és merítők is szépen megformált mozdulatokkal alkalmazkodnak a fegyelmezett pátosz követelményéhez. Az anya a nyakába kapaszkodó gyermekkel és mögötte a korsót cipelő férfi raffaellói és michelangelói reminiszcenciákat ébresztő figurák. A többnyire sima, fényes felületek ellenére az egész kép színvilága meleg, kellemes tónusú. Baloldalt fent, a cselekménytől elkülönülten egy szakállas férfi, talán maga a festő, tekint ki ránk.

© Tátrai Vilmos