Mária gyermekével és a kis Keresztelő Szent Jánossal Martino Piazza da Lodi

A tematikai rokonságon túl, a tájháttér és a kifejezés sejtelmessége is eszünkbe juttatja: mint annyi más alkotásé a 16. század első felének Lombardiájában, ennek létrejötte is elképzelhetetlen Leonardo Sziklás Madonnájának ismerete nélkül. A Milánó-közeli Lodiból származó mester Leonardóhoz képest legalább annyira egyszerűsít, absztrahál és stilizál, mint a zseniális művész más követői (például a Szépművészeti Múzeumban szintén tanulmányozható Luini vagy Giampietrino), de azoknál kevésbé szokványosan, lényegesen bonyolultabb és kifinomultabb művészi eszközökkel. A kompozíció és a mozdulatok Bramantino hatásával is magyarázható geometrizáló szögletessége, az alakokat befogadó térréteg leszűkítése, a földön ülő, köpenyével oltalmazó Mária ikonikus szembenézete, a testfelületek alabástrom simasága és a vörös ruhán megjelenő fények pókháló-finomsága ellentétesek a leonardói elevenség-ideállal, de együttesen erőteljes hatásúak, és meggyőzik a nézőt a festő stílus-víziójának hitelességéről, eredetiségéről. A szereplők sugallta különös hangulat kiteljesítője a jobboldalt előtűnő varázslatos erdőrészlet az aprólékosan megfestett, fény-csipkézte sűrű lombokkal: kevés itáliai festményen érezzük ennyire kézzelfoghatóan, hogy Albrecht Altdorfer és a dunai iskola más német mestereinek érzelemgazdag tájképművészete az Alpok déli oldalán sem maradt visszhangtalan.
A festő kevés fennmaradt műve közül hármon olvasható az MPP monogram, amely így oldható fel: Martinus Platea Pinxit.

© Tátrai Vilmos