Lukrécia Andrea Casali

A Guido Reni műhelyéből kikerült festményhez képest (ltsz. 498) több mint egy évszázaddal későbbi Andrea Casali Lucretiája, de a felületes szemlélő túl nagy felfogásbeli különbséget nem észlel rajta. A felületes szemlélőnek ezúttal van is valami igazsága. Reni több évet, Casali életének nagy részét töltötte Rómában, és mindketten a nem mindig elég fennkölt és jómodorú valóságból csak annyit engedtek be festészetükbe, amennyit a Szépség templomának papjaiként az ünnepi hangulat csorbítása nélkül beengedhettek. Casali képe is tanúsítja: az ókori művészetből inspirációt merítő és szépségeszményét annak mintájára alakító, kanonizáló klasszicizálás az érett reneszánsztól a barokkon át elért a rokokóig. Hozzátehetjük: majd csak ezután fog hódítani az immár klasszicizmusnak nevezett stílus szerte Europában és még később az újra tógát öltő akadémikus historizmus, hogy a huszadik században fel-felbukkanó ókor-nosztalgiákról ne is beszéljünk. Az “árkádiai” jelzővel megkülönböztetett római rokokó mindazonáltal nem mosható össze barokk előzményével. A porcelános felület, a megédesített arcvonások, a fej kicsinyítésével megváltoztatott testarányok és a drapéria lággyá csillapított hullámzása az ízlés 18. századi irányváltását jelző stílusjegyek. A leplet magasba emelő kar fokozhatatlanul teátrális motívuma kettős szerepet tölt be: nyomatékosan tudatja velünk, hogy Lucretia tettével az erény diadalmaskodott, és a figura körvonalát fellazítva könnyed lendületet visz a kompozícióba.

© Tátrai Vilmos