Pusztai vándorárusok Johann Gualbert Raffalt

Johann Gualbert Raffalt ismert tájképfestő apjától, Ignaz Raffalttól kapta első festőleckéit. 1850 és 1855 között a bécsi Képzőművészeti Akadémiát látogatta, ahol barátságot kötött August von Pettenkofennel. Az idősebb festőkolléga hatására fordult figyelme a magyar puszta és Szolnok környéke felé. Az alföldi tanyavilág, a magyar vándorcigányok élete, a szabadon vágtató ménesek látványa vagy a pusztai rablóbandákhoz, betyárokhoz kapcsoló dó történetek egzotikus vonzerővel bírtak a császárvárosban tanult, Pettenkofen köré gyűlő fiatal festők számára. Az ifjú Raffalt magyar motívumok iránti lelkesedése miatt kapta a „Pusztamaler” becenevet is.

Festői szemléletmódját meghatározza a 19. században Európa-szerte megnövekedett érdeklődés a távoli, idegen kultúrák, az egzotikus, keleti témák iránt. Számos festőtársához hasonlóan néprajzi, antropológiai érdeklődés is motiválta abban, hogy a romantikus felfogásmódtól távolodva, barbizoni hatásra, helyszíni megfigyeléseit realisztikusabb táj- és zsánerképeken rögzítse. E kis méretű, fatáblára készült festményen a fiatalon elhunyt festő minden atmoszférateremtő és kolorista erényét megcsillantja. A kompozíció látszólagos spontaneitása, az égbolt ragyogó kékje és a sátor alatt, a bogrács köré gyűlő csoport természetessége ígéretes tehetségről árulkodik.

Lovass Dóra